Lépten-nyomon Fehérváron útikönyv

Végül róluk beszélek.

Ha a sánta Ratalits megkondítja a harangokat, csapatostul szállnak a magasba. Fehéren villogó felhő a tengerkék égen. Ott röpül tizenkettő, megy utánuk a tizenharmadik. Alattuk a város: a bányató, a bazilika két komoly-bölcs tornya, szépen terített földek, szorgos üzemek, barna combú lányok, csendes képtárak – ámuló emlékek, emberi varázslat. ...százszor lerombolták, mégis itt van. Májusban békák ümmögik körül, virágot gyújtanak a gesztenyefék, aztán eloltja őket az ősz, s a gyermeki tiszta, csengő szavával hó fedi ágaikat. A galambok sosem hagyják el a várost. Nem vágynak süvítő gőggel a végtelenbe, hogy szamárfület rajzoljanak a napnak, a holdat se akarják elhúzni helyéről. Itt röpülik a város felett a maguk kerengőjét. Egyik szárnyuk a szép hazugság, másik szárnyuk a szép igazság, csőrükből ki nem ejtik a reményt. Annyi ember nézi őket a piactéren! Álljunk közéjük, nézzük együtt.

(Jávor Ottó, 1972)