A Béda-Karapancsa tájegység a Duna–Dráva Nemzeti Park egyik tájegysége, nagyrészt a Baranya megyei Homorúd község közigazgatási területén. A terület 1996-ig a nemzeti park egyik önálló tájvédelmi körzete volt. A tájegység a Duna magyarországi alsó szakaszának kiemelkedő értéket képviselő vizes élőhelyeit (un. "ramszari terület", amellyel a vizes élőhelyeket jelölik az 1971-es Ramsari (Irán) Egyezmény alapján) foglalja magában. A terület a Duna Mohácsi-szigetet körülvevő folyóágaival meghatározott holtágakkal, mocsarakkal, nedves rétekkel, nádasokkal fedett vizenyős terület. A Béda–Karapancsai Duna-ártér mellett a területhez tartozik a karapancsai halastavakat övező terület is, maga a Duna viszont nem része a védett területnek. A védett terület 1150 hektár, a tengerszint feletti magassága átlagosan 84-88 méter. A legközelebbi város Mohács.
A Béda–Karapancsa a Duna középső folyására jellemző vizes élőhelyek közé tartozik. Jelentős a területe és gazdag növény és állatvilága különösen jelentőssé teszi. Itt él Magyarország legnagyobb fekete galagonya-populációja, ezen kívül Magyarországon máshol nem található szubmediterrán növények is honosak itt, mint a jerikói lonc, a rozsdás gyűszűvirág, a magas csukóka vagy az ezüst hárs.
Legszebb épülete : Karapancsai Kastély és Major
A vadregényes Alsó-Duna völgy holtágakkal szabdalt világának jelképe, a gímszarvas és a nagyvad évszázadok óta kedvelt területe, a történeti Bellyei Uradalom egyik központja, a Gemenc Zrt. ékköve, a magyar nemzeti örökség kiemelkedő történelmi, kultúr-, erdészet- és vadászattörténeti emlékhelye. Mindez Karapancsa,a két kastélyból, valamint majorsági épületekből álló műemlékegyüttes a Béda-Karapancsai vadászterületen.
A török hódoltság alóli felszabadító harcok hadvezére, Savoyai Jenő herceg, hősiessége jutalmául kapta meg azt a hatalmas birtokot, mely Mohácstól délre feküdt a Duna és a Dráva területén. Később a Bellyei Uradalom visszaszállt a császárra és több tulajdonos után a XIX. század második felében Habsburg Albrecht (Albert) lett a birtokos. Albrecht nemcsak kitűnő hadvezér volt, hanem egyben jó gazdálkodó is, neki köszönhető, hogy mintagazdasággá szervezte az uradalmat és világszínvonalra emelte a vadgazdálkodást.
Ezen a területen már a XIX. században állt egy kastély, amely egyre nehezebben tudott megfelelni a vissza-visszajáró II. Vilmos német császárnak és kíséretének. Éppen ezért a főhercegi házaspár építetett egy új vadászkastélyt, a Nagykastélyt, mely 1910-ben készült el teljes pompájában és fogadta negyedik, egyben utolsó látogatásán a császárt.
